Életemről
(egy kemenesaljai ember sorsról és gondolatairól)

Vönöckön születettem – Magyarország II. világháborúba lépése előtt – ahol általános iskolai tanulmányaimat befejeztem 1956-ban.

Szülőfalumban a háború után ettem csukamáj-olajat, nyugati tejporból készült kakaót (borzalmas ízük felejthetetlen); ott ismertem meg a hitet, hallottam a sághegyi robbantások dörejét minden nap azonos időben 11 órakor; megtanultam a kaszált búza tarlóján mezítláb menni; az akácfatüskét talpamból kivenni; a nap állása alapján a mezőn az időt meghatározni (Ság és Somló iránya segített); a felhők járásából az esőt a előre kiszámítani, hogyan viszket a megfagyott láb, stb. A Cseren láttam a röplapokat szóró ballonokat, olvastam a röplapokat. Egy más világról hoztak véleményeket, addig nem tudtam, hogy az van, hiszen még nem volt elterjedt a rádiózás. A falu feletti dombokról gyönyörködtem a Somló, a Bakony látványában; örültem, ha a látóhatár alatt egy mozdony füstjét megláttam, amint Pápa, Ajka vagy Celldömölk felé robogott (még Cellben is alig jártam). Házunk mellett zakatoltak a dombon a GYSEV motor- és tehervonatai, a "pesung" volt a játszóterünk. A dombra a megterhelt vonatok néha két gőzmozdonnyal mentek, néha egy "megsüllyedt", pedig mindig szurkoltunk neki a rámpánál. Megtudtam, hogy az életben nem adnak semmit ingyen.

A vasút-aljazat kavicsai között kerestük a bauxit darabokat, mert azzal lehetett a sínre rajzolni. Ezek a 2. világháború idején Németországba szállítás során hullottak ki a vagonokból.

A "pesung" volt a játszóterünk. Akkor még a falu felől nyárfaerdő volt az átjáró mellett, hogy a vizes területet szikkasszák.. A kubik-gödrökben, bombatölcsérekben állt a víz. Az utcák porosak voltak, néhány csalán-bokor maradt meg, mert azokat a kiskacsáknak kukoricadarával keverve tálalták. A tavak teltek voltak vízzel, körülöttük libák, kacsák és gyermekek csoportjai kedvükre töltötték az időt. Az átjáró melletti Sütfej felőli oldalán rendszeresen cigánycsaládok telepedtek le kocsistól, lovastól. A falu lakosságától mindig biztosítva volt a megélhetésük adományból vagy alkalmi munkáért fizettek.

Láttam a mezőre poroszkáló tehénszekereket (ökrös-, néha lovas szekereket), szántókat, aratókat, kepébe rakott gabonát, "masinálást" és kézi cséplést. Láttam a paraszti házimunkát, állattenyésztést. Megismertem a madarak énekét, a paraszti mezei munkákat, nyarakon át őriztem egy-egy paraszt teheneit a vönöcki határban. Emléküket ma is őrzöm, gyakran emlegetem őket. Láttam a kisiparosok kiszolgáltatottságát, vergődését. Sok mindent láttam, de kövér parasztot nem; kétségbe esetteket TSz szervezéskor igen.

Apám takácsmester volt (alkalmi házi-takácsként dolgozott), és mezőgazdasági munkás, alacsony és szikár. A három gyermek eltartása nem volt könnyű feladat... Üvegpohár oldalán élezte a borotvapengét; kézzel sodorta a "Lepke" papírba a dohányt. A falusi asszonyok akkor még nem dolgoztak a háztartáson kívül. Nem voltak még háztartási gépek, nem volt pék. Az anyák mostak, főztek, kenyeret sütöttek, ápoltak, állatokat etettek és este meséltek...

Láttam szovjet menetoszlopokat, melyek Cell felől Kenyeri felé mentek vagy vissza, felverve az út porát, mely az egész falut beterítette; a por órákon át maradt, ha nem fújt a szél. Napközben a MIG-ek rendszeres repüléseit figyeltük: hogyan szállnak fel és le a kötelékek, közben fűzfaágakból faragtuk a kis repülőket.

A körzeti orvos vonattal jött a faluba, ha hívták, és gyalog ment a beteg házához. Magasiból lovaskocsit (hintót) küldtek az orvosért. Csak az aszpirin nevére emlékszem. Sürgős esetben lovaskocsival mentek orvosért Cellbe, ha volt ló és kocsi a rokonságban, vagy ismerősnél. A faluban hintója senkinek sem volt.

Mindig járt valaki az utcán, a szomszédok beszélgettek, a család és a falu dolgairól, ha baj volt segítettek egymásnak. (Ma teljesen üresek az utcák.) Általában ökrökkel, tehenekkel húzott szekerekkel mentek a parasztok földet művelni, a szekéren a földművelő eszközök (eke, borona, kapa stb.), vitték a trágyát, a zsákokat; aratás után hozták a kévékkel megrakott szekerek a gabonát az udvarra, ahol "asztagba" rakták masinálásig.

Az utcát minden szombaton söpörték a saját házuk előtt. Akkor árok még nem volt, a cserről folyóként jött a víz nagyobb záporok esetén.

Személygépkocsit akkor láttam, ha taxi vagy hivatali kocsit véletlenül megpillantottam a falu közepén. Lovas kocsival járt a mozis; néha a híradó után ingyen beeresztettek... Nagy ünnep volt a "búcsú", a körhintát kezdetben emberi erővel, később elektromos, kezdetleges tengelykapcsolóval (ülések húzásával kellett lendületbe hozni), volt céllövölde és zene.

Egyik játékunk volt, hogy melyik házban ki lakik, hányan és mi a nevük, ki a rokonuk. Valakinek az újítása az volt, hogy melyik ház mikor épült, végigszaladtuk a falut és összeírtuk az éveket a házak tűzfaláról. (De kár, hogy a papírok elvesztek.)

Rajzoltam krétával kierezett öreg asztalon. Később iskolásként iskolai szemléltető eszközöket, "János Vitéz" és "Toldi" képsorozatokat, ezek sok évig maradtak a tantermek falain. Etettem selyemhernyókat szederlevéllel, a hernyókat anyám tyúkja mind megette. Kaptam egy pofont igazságtalanul egyik tanáromtól (tőle más is), még ma is fáj, de ma már megbocsátom...

Tilolták a termesztett kentert, és fonták a fonalat. Háziasszonyok főzték a szappant. Nem volt mosogatószer, csak meleg vízzel mosogattak. A ludak és kacsák tollait "fosztották" a téli hosszú estéken, közben a falu érdekes dolgait egymás közt megbeszélték, végén a közös munkát megünnepelték. A kukoricafosztás jókedvű közösségi esemény volt. A paraszti házak szalma-kazlai jelezték, hogy az idén ott arattak. A mezei verebek fű- és szalmafészkei messziről látszottak akácerdőkben...

Továbbtanulásra – szüleim anyagi helyzete miatt – nem számíthattam, így maradt az ingyenesnek mondható katonai pálya, de ehhez kellett az érettségi.

Gimnázium 1-2 évét (1956-58) a II. Rákóczi Katonai Középiskolában (Bp. Mátyásföld és Hűvösvölgy laktanyákban), annak megszűnése után Celldömölkön végeztem 1960-ban. Közben 1956-ban a harcok alatt igyekeztünk haza a falubeli Molnár Lacival, aki akkor negyedikes volt, és ismerte Budapestet. A Keleti pályaudvar környéki lövöldözőket láttam, az Almássy téren Lőwy néninél bújtunk meg a pincékben. Lacival gyalog jöttem haza Budapestről (14 évesen) az azóta idealizált fejetlenség csillapultával, beállva a Bécsi úton a nyugatra gyalog igyekvők áradatába. Lehet, hogy hasonló volt a népvándorlás is? Menekültek az emberek a bizonytalanba...

A Katonai Középiskola 1957 januárjától 1958-ig még működött a budapesti hűvösvögyi laktanyában, majd feloszlatták.

1958-tól a gimnáziumban aktívan sportoltam Maróthy tanár vezetésével, részt vettem a CVSE atlétikai szakosztályának megalakításában. Gimnáziumi éveim alatt minden helyi futóversenyt megnyertem ahol elindultam, futballoztam a vönöcki csapatban (meghívtak a járási ifjúsági válogatott edzésére, de az utazási nehézségek miatt lemondtam). A kettős igazolás eltérő sportágban lehetséges volt.

1960-ban bevonultam katonának Cegléd, majd Tata volt honvéd évem színtere. A tiszti iskolára való felkészülésként, a sorköteles honvédokkal együtt, megtanultam T-34-es harckocsit vezetni, javítani, és éltem a sorkatonák életét.

Budapesti és szentendrei főiskolai évek után, honvédtisztté 1964-ben avattak. Harckocsizó technikusként Nagyatádra kerültem első lépcsős harckocsi ezredbe. Hobbim volt a sakk (feladványok, levelező-sakk) és a térképészet. Több torokműtét után az ezred gépkocsivezetőinek kiképzője lettem, először sokat tanultam a honvédektől, 1-2 év múlva tőlem kértek segítséget, tanácsokat. Gépkocsivezetési gyakorlatok tervezésében parancsnokaim, idős tiszttársaim csodálkozását is kiváltottam az útvonalak és a végrehajtás módszerének meghatározásával. Az eredmények, a katonák tudása és azok elismerése (bizalma) engem igazolt.

1956-1970-ig végigjártam az ország szép vidékeit a Budai hegyektől a somogyi tavas erdőkig, Soprontól Miskolcig, de a Kemenes(alja) emléke mindig velem volt.

Egészségügyi indokkal Celldömölkre kerültem (1970) a Polgári Védelem Járási Parancsnokság törzsparancsnoki beosztásba fiatal főhadnagyként. Haza kerültem. Nyugállományba helyeztek 1996-ban alezredesi rendfokozattal.

Munkám során nem voltam maximalista. Tudatában voltam annak, hogy az atom-, vegyi- és biológiai fegyverek elleni védekezésre való tökéletes felkészülés lehetetlen. Én Celldömölkön kívántam maradni, visszautasítottam a magasabb beosztásba helyezés feltételének teljesítését.

Már az első évben – a gépírók tanácsai alapján – megtanultam „vakon” gépelni. Elsőként használtam a városkörnyéki közigazgatásban számítógépet a napi és időszakos (városi és megyei) feladatokra. Egyik nevezetes kiküldetésem a letenyei volt, a délszláv háború idején. Ott a Commodore-64 számítógéppel és egy fénymásolóval egy szombati és vasárnapi napon az egész városkörnyék védelmi terveit elkészítettük – a néhai Németh Sándor őrnagy – sárvári kollégámmal. A polgármester nem akart hinni a szemének hétfőn reggel, amikor az asztalán levő a tervek csomagjait meglátta.

A Letenyén a Ság-i Trianoni emlékmű jutott az eszembe: vajon, ha nincs „Trianon”, nem most történt volna hazánk szétesése (mint Jugoszláviáé)? Ezt a kérdést sem tette még fel senki. Talán azért, mert nem lehet válaszolni rá, hogy ne kelljen válaszolni rá... Azt sem mondta még senki, hogy „Kiegyezés” nélkül „Trianon” sem lehetett volna ... akkor még Jellasics országát is megkaptuk...

Korszerűbb számítógéppel az egész városkörnyék pv. szervezeteinek nyilvántartását elkészítettem, és nyomtatva a polgármesterek kezébe adtam, hasonlóan a készenlétbe helyezési tervekhez. Nyomtatványokat készítettem a városi önkormányzat pénzügyi osztályának. Tanácsokat kértek tőlem a területen számítógépet vásárló vállalkozók is.

Munkám során megismertem a megye, különösen a Rábától délre eső terület minden útját, domborzati alakulatát, térképmásolatokat készítettem, részletes katonai térképekkel dolgoztam. Nyugállományba helyezésemkor a Celldömölk Városi Tűzoltó Parancsnokságnak adtam a 1:25 000-es méretarányú – saját készítésű – pausz térképmásolatot. A járási vezető helyetteseként rendezvényeken, utazások során és irodalomból megismertem a terület történelmét, jelenkori történéseket és azok okait, a településeket, a közlekedést, a gazdaságot és az emberek ezreit. Ismertem neves embereket, akiket ma már elfeledtek. Hallottam titkolt és őszinte véleményeket. Éveken keresztül hordoztam magamban a fent leírt gondolatokat.

Közben fotóztam. Saját nagyítóval készítettem a fekete-fehér képeket. Az eseményekről járási albumot készítettem. A rendszerváltozás után átadtam a Vas megyei Polgári Védelmi Parancsnokságnak. Mesélték, később az Országos Parancsnokság – az első Orbán kormány idején – összeszedte a propaganda anyagokat archiválás céljából, az albumot is elvitték. A sorsa azóta ismeretlen, volt munkatársaim véleménye szerint eltüntették.

Nehezen állt össze a történelem és az ismereteim morzsáiból e kis dolgozat. Talán a rendszerváltozás okozta reményeim, csalódásaim, a terület történelmének áttekintő (igazi) összegzésének hiánya nem hagyott nyugodni. Az írást éveken keresztül tovább bővítettem az új ismeretek és történelmi leírások alapján 2003. év végéig. A jelenkorral való foglalkozás már politika lenne, ez pedig nem szándékom... A későbbi bejegyzésekben sem foglalkozok az ezt követő évekkel.

Nyugállományú éveim alatt gyalog és kerékpárral kirándulok a Tokorcstól Vönöckig a „Cser”-re, a test és lélek is megkönnyebbül ott, a gyermekkorom színhelyén. Nem ismerek a régi tájra, hiányoznak a dolgozó emberek. Csak az „Pannónia Ring” motorjai zavarják a csendet és a madarak énekét. Megkerestem képviselő jelölteket, néhány kemenesaljai település polgármesterét fejlesztési ötleteimmel. Talán egy-egy valaha megvalósul, szeretném megérni.

Az utóbbi években gyakran járok kerékpárral és gyalog, így látom, hogy a gépkocsival közlekedők tudása, fegyelme semmivel sem több a gyalogosokénál. A drága gépjárművek hibás világítása messziről jelzi, hogy tudatlan vagy hanyag ember ül a volán mögött; én félek tőlük...

Egykori első nagyatádi parancsnokom 2000. július 21-én megkeresett, akit 1970 óta nem láttam. Azóta többször voltam Nagyatádon, neki viszont Celldömölk és a városkörnyék nevezetességeit mutattam meg. Közben beoltott a madarak szeretetével. Ismereti hiányosságaim pótlás és rendszerzése közben született meg a Madarász CD-m talán azért, hogy unokáimnak átadjam.

Számítógépes programokat, érdekes dokumentumokat készítek, másolok internetes fájlként. Készítettem szakdolgozatokat, és egy internet honlapot – SMIDESZ zenekarét, ezt 2011-ben levették a zenekar megszűnése miatt – is saját megoldásaimmal. Két saját készítésű CD-t adtam át a celldömölki (kemenesaljai) könyvtárnak: „Madarász”, „Hadtörténelmi Közlemények 1984-89”. Az utóbbin az 1985. év szövegesen is megtalálható. Az „Internet”-et nem használom, de anyagaim egy része oda való lehet, ha arra illetékesek felfigyelnek rá.

És közben kemenessömjéni leánnyal éltem le az életem, a gyermekem és unokáim felnőttek...

Szerettem volna, ha a GYSEV töltésén kerékpárút, a „Cser”-en Pápoctól Vasvárig gyorsforgalmi út vezetne végig. Ötletemet és indokaimat röplap formájában (így a legtömörebb) fogalmaztam meg: ám ez a „Griff-madár” tán elszállt örökre...

Ma nem jár már vonat, üres a vönöcki „pesung”, a tavak eliszapolódtak, az emlékek azonban még élnek a talán nem is olyan boldog gyerekkorból. Az elvaduló töltésen és utakon vegyes érzelmeket éleszt a múlt emléke, és a jelen látványa. A falu autói portalan utakon járnak, kevés a sétáló és kerékpározó lakos. Ismerőst csak ritkán köszönthetek az utcán, ha arra járok..

A leírtak legalábbis érdekesek lehetnek az olvasónak, amit saját gondolataival összevethet. Nagyon sokat tudunk a világról, nem is biztos, hogy igazat. A szülőföldünkkel kapcsolatban érdemes több forrásból meríteni.

Mesterházi Sándor